Cimbalom nyög:
Széttépett húrjain száll a
fájdalom,
Könyöködben lüktet
A nyugtalanság, keserű
uralom.
Nem érted, miért ezt léped,
Miért a húrt téped,
Ha feszült a szíved,
S a szavakat keresed, s
magadat keresed.
Aszpirinjaid mámorában elbódulsz,
S mikor magadra eszmélsz,
Nem tudod, miért erre vitt
az ész?
Kellett volna másra hallgatnod!
Vele beszélni, igét
olvasnod,
De a fájdalom beléd markolt,
S úgy érezted, ennyi elég
volt.
Össze vagy törve,
Nem érted,
S benned nyög:
„Nem megy, nem megy, nem
megy…”
De egy szelíd kéz most
A függönyt félre vonja,
Nézd, ki mögötte áll,
Annak rád van gondja!
Vér csöpög fejéről,
Keserűbb, mint lelked
aszpirinja,
Dárda szúródott szívébe,
Úgy, mint lelked céltáblájába.
Ő megért,
Ő itt van…
Ő vár…
Gyere haza…
Indulj! Kérlek…
Őrjítően s szimplán igaz,
De a függöny mögött a kapu
nyitva van.
Gyere haza,
Sebeiben meggyógyulsz.
Gyere haza,
Ha ölében végignyúlsz,
Szarkalábad eltűnik,
Teljesen kisimulsz.
