2014. október 6., hétfő

Fájdalom (2014. szeptember)



Cimbalom nyög:
Széttépett húrjain száll a fájdalom,
Könyöködben lüktet
A nyugtalanság, keserű uralom.

Nem érted, miért ezt léped,
Miért a húrt téped,
Ha feszült a szíved,
S a szavakat keresed, s magadat keresed.

Aszpirinjaid mámorában elbódulsz,
S mikor magadra eszmélsz,
Nem tudod, miért erre vitt az ész?

Kellett volna másra hallgatnod!
Vele beszélni, igét olvasnod,
De a fájdalom beléd markolt,
S úgy érezted, ennyi elég volt.

Össze vagy törve,
Nem érted,
S benned nyög:
„Nem megy, nem megy, nem megy…”

De egy szelíd kéz most
A függönyt félre vonja,
Nézd, ki mögötte áll,
Annak rád van gondja!

Vér csöpög fejéről,
Keserűbb, mint lelked aszpirinja,
Dárda szúródott szívébe,
Úgy, mint lelked céltáblájába.

Ő megért,
Ő itt van…
Ő vár…
Gyere haza…
Indulj! Kérlek…

Őrjítően s szimplán igaz,
De a függöny mögött a kapu nyitva van.
Gyere haza,
Sebeiben meggyógyulsz.

Gyere haza,
Ha ölében végignyúlsz,
Szarkalábad eltűnik,

Teljesen kisimulsz.



Virágkoszorúk (2014. szeptember)




Áldó kezedre
Virágkoszorút fonnak
A szentjánosbogarak.

Áldott nevedre
Hálalevelet írnak
Kegyes emberek.

Vérző szívedre
Virágkoszorút nyújtok,
Mint kicsi gyermeked.

Megváltásodra
Szófűzérem fonom,
Mint szelíd kedvesed.


Királylányok várnak odabent (2014. szeptember)



Királylányok várnak odafent,
királylányok dalra fakadnak bent,
Éneklik dicső nevedet,
Hirdetik nagy tettedet.

Várnak, állnak és folyton imádnak,
kedves szavakból áldó köntöst fonnak,
Előtted mélyen leborulnak,
a hálából soha ki nem fogynak.



Lerázom magamról (2014. szeptember)




Kifogytam, Apa,
Kiürültem némán,
Míg hagytam, hogy más irányítsa tollam,
Más íze szerint szóljon szám.

De most feltámadok
Bálványisteneim sírjából,
Mit az öröktől születettnek utódja,
S lerázom magamról, mi másnak etalonja.

Élvezni akarom,
Minek Te alkottál és hívtál,
S lerázom magamról,
Mit az elismerés-buborék kínál.

S kiteljesedem,
Mert nem a humanizmus diktál,
Nem a közgondolat vagy diktatúra,
Hanem aki bennem él, a Seregeknek Ura!