Mélyre kell ásni… (2013.08.29.)

Hiába, ha nem virágzik a rózsafa,
Hiába az ibolya, ha vad,
Hiába minden kis bokor szamóca,
Ha harapni savanykás-keserű, s nem édes zamat.

Mélyre kell ásni a kertet.
Mélyre, nagyon mélyre.
Újra beültetni
Azzal, mi virágot, gyümölcsöt ad.
S trágyának, szarnak látni mindazt,
Mi eddig a földben maradt.

Már delére haladt a nap,
S te izzadsz,
De nem hagyod abba, bele nem fáradsz.
A föld feltúrva,
Nagyon durva:
Félredobva egy-egy száraz bokor,
Mellette néhány karó,
A földben gödrök.
A talaj teljesen elgyötört.
Meghal, mi benne volt,
Minden ó, minden régi.
Nem marad semmi.
Csak csüggedt romok,
Pár kibújni akaró gaz,
S ennem a felkavaró gondolat:
„Lesz ebből valami?”
Közben a kétkedők bekiabálását hallani.

De biztatom magam:
Szeret az Úr, azért nincs még végem,
Kegyelme megújul minden nap.
Ha nem is úgy tűnik, lesz kertem,
Melyet eső öntöz, melyre süt a nap.

Bár sírok, zokogok,
Mert eltűnt a rózsa, ibolya, szamóca,
S elgyötört minden tagom,
Mégis az újat akarom:

Mert hiába, ha nem virágzik a fa,
Hiába a vad ibolya,
S a kicsinyke szamóca,
Ha nem zamatos, de savanykás-keserű.
Mélyre kell ásni a kertet,
Mélyre,
S ez nem csupa derű.

De én egyedül nem tudnám megtenni…
Mélyre kell ásnod, Uram,
Mélyre kell ásni…