Apa!
Kérlek,
gyere közelebb!
Apa!
Kérlek,
nyújtsd ki a tenyered,
hadd lássam
s érezzem,
hogy ezen a
hatalmas tenyéren
zajlik rövid
kis életem.
Hadd érezzem
és lássam,
hogy
személyed velem van,
hogy nem
vagyok egyedül,
hogy nem
vagyok egyedül.
Ha érzem
kezed melegét,
ha érzem
karod ölelését,
mint
menyasszony a vőlegény szerelmét.
a
halálfélelem elkerül,
s tudom,
hogy nem vagyok egyedül,
s tudom,
hogy nem vagyok egyedül.
Elhagytak a
bálványok:
szerelmek,
barátok,
munka s
kaland,
semmi nem
maradt..
Eltűnt a
pénz,
nincs emberi
elismerés,
csak a gond
maradt,
csak a gond
nem szaladt
el.
Kell
még Neked
egy ilyen ember?
– szakad
fel bennem a
kérdés,
mint
szétzúzott szívből a kétkedés.
De érzem,
tudom, látom
(s minden
érzékszervem ebben pártol):
hogy Te nem
mentél el,
csak ültél
csendesen mellettem,
s vártál,
míg ez a sok
bálvány,
mind akár
egy-egy használt ágytál,
összetörik,
szétzúzódik, beszakad.
Vártál,
csöndesen,
néha
köhintve egyet,
jelezve
ittléted,
de a döntést
rám hagytad.
(Tudom,
szabad akaratom van, Te adtad.)
Szóval itt
voltál:
egészen itt,
s egészen
közel.
De nem
szónokoltál,
csak szemed
int,
s teljesen
rám figyel.
Annyira
lenyűgöz, hogy szeretsz.
Annyira
lenyűgöz, hogy még így is szeretsz.
Annyira.
Annyira.
Rongyokba
burkolt szívemből felkiált
a mélyről
feltörő vágy:
Most már én akarok
Rád figyelni!
Most már én
akarlak Téged szeretni!
Most már én
akarlak Téged, az Életet ünnepelni!
Veled akarok
lenni…
Veled…
Mindig…
Örökké…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése