Én nagyfiú vagyok,
én meg tudom csinálni.
Tessék csak a szekálást
rögtön abbahagyni.
Meghódítom, magamévá teszem az egész világot,
elnyelem, mint kanállal a levest,
aki nem ért egyet, annak meg lekeverek egy nyaklevest.
De belül, a ketrec szűk…
Sejtjeim falai levegőért remegnek…
Meggörbülök, megvénülök, örültté leszek…
Nincs meg, nincs meg!
Szűk a ketrec, szűk.
Nem én irányítok…
Amit mondok, nem úgy lesz…
Nem én irányítok!
Nyissák ki, nyissák ki!
Sejtjeim falai levegőért kapkodnak…
Nyissák ki, nyissák ki!
Van ott kinn valaki?
Segít valaki?
Kinek mondom, hogy „valaki”?!
Sejtjeim egymásra bámulnak…
Hogy lehet, hogyha seb esik rajtuk,
a szövet beforrad?
Hogy lehet, hogyha látni akarnak,
táncuk egy összehangolt mozdulat?
Hogy lehet, hogy élnek,
és hogy lehet, hogy agyamban megszületik egy gondolat?
Hogy lehet, hogy lehet???
Hogy lehet, hogy elkezdődtem,
és a vég mit tesz velem?
Hogy lehet, hogy más is él mellettem,
s ő is valahova halad?
Mikor vagyok,
s mikor nem létezek?
Láthatok, hallhatok, érezhetek?
Mi vagyok?
Véletlen csak ez a nagy anyagkupac?
Sár a szarban
vagy aktakukac?
Miért vagyok?
Egyszer csak lettem?
Vagy azért, mert valaki szeretett volna engem?
A tükörbe nézek:
Nekem kell a válasz!
Ha vagy, kiről azt mondják,
fellegeket görget,
adj választ!
Büszke vagyok,
de a megfagyott jégcsapok
könnyből álltak össze….
Várok egy jelet,
vagy hallgass el örökre!
Hallgatok…
És a csendben rám hirtelen,
váratlanul,
egy vércsepp cseppen,
és én némán beburkolódzom:
takaróm a szerető Isten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése