A szívverésem hallgatom,
kezedben e húscsomó,
szikéddel belevágtál,
levágtál
egy-egy elhalt részt,
egy-egy újabb öltést belevarrtál.
Fájt, mikor hozzá nyúltál.
Fájt, mikor operáltál.
Fáj mai is, mikor újra engedem.
Nagyobb a pulzusszám,
dübörög agyam,
majd eltompul fejem,
szapora a lélegzetem…
„Hol az érzéstelenítésem?!
Hozzad, hozzad, hozzad!
Anélkül nem ér!”-
kiáltok fel kínomban,
s simogató karod halkan elér.
„Nem vagyok néma,
kegyetlen Úr, ne félj!”-
mondod,
s mézet adsz,
kenyeret és bort,
s szólsz: „Gyere velem, s egyél!”
S a műtét folyik tovább.
„Ne!”- kiáltok fel,
de te már ki is vágtad a vérrögöt.
„Most próbáld meg,
most lélegezz nagyot,
most indulj neki,
s a legjobb futókat lehagyod!
Meggyógyítalak,
ha ezt a húscsomót a kezemben hagyod.”
S valóban:
nap mint nap
erőm el nem hagy,
sőt megsokasodik.
A vér minden tagomhoz elér,
sejtjeim virulnak,
s legvidámabb ifjúságom utolér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése